Két mentett fekete kutyám van.
Sanyi menhelyről érkezett az életünkbe. Gyurit az utcán találtuk, egy csatornacsőben húzta meg magát.

A fekete kutyákról azt mondják, nehezebben találnak gazdára. Nem annyira feltűnőek. Nem ők ragadják meg elsőre a tekintetet. Mindig van náluk egy világosabb, látványosabb, „könnyebben szerethető” társ. Ők valahogy gyakrabban maradnak a háttérben.

Az ember hajlamos azt választani, ami azonnal látszik. És észre sem veszi azt, ami csendesebb.

Az ételről tanultam tőlük

Sanyi érzékeny gyomrú. Nála nincs kompromisszum. Ha valami túl mesterséges, túl intenzív, túl „sok”, azt egyszerűen nem eszi meg. Nem dühből, nem hisztiből – csak mert a teste tudja, mi nem jó neki.

Gyuri sokáig éhezett. Az utcán a túlélés volt az első. Amikor hozzám került, mindent megevett. Nem válogatott. Nem mérlegelt. Az evés számára biztonságot jelentett.

Ma már más.

Ma már neki is van ízlése. Már nem az számít, hogy csak legyen valami a tálban. Az számít, hogy mi az.
Egy dolog azonban nem változott: egy morzsa sem marad. Soha.
És nem tud úgy kinyílni a hűtőajtó, hogy a következő pillanatban ne ülne ott, csendben, figyelve, hátha történik valami jó.

Tőlük tanultam meg, hogy az étel nem csak kalória.
Hanem bizalom.

A rost és a döntés

A SUPERJUICE gyártásában minden nap visszamarad a hidegen préselés után a gyümölcs- és zöldségrost. Alma, cékla, répa – olyan alapanyagok, amelyeket gondosan megtermeltek, leszedtek, feldolgoztak. A levet kipréseltük, de a rostban még mindig ott van az érték.

Sokáig mellékterméknek hívtuk.

Aztán egyszer csak nem tudtam többé így nézni rá.

Ha Sanyi gyomra számít. Ha Gyuri múltja számít. Akkor ez is számít.

Ebben a rostban ott volt a tápanyag, az íz, a víz, a föld, az energia, az emberi munka. Nem tűnt helyesnek, hogy egyszerűen „maradék”-nak nevezzem.

Így született meg az EBKEKSZ. Lelkiismereti döntés.

A fekete kutyák és a félkész dolgok

Sokszor gondolok arra, mennyire hasonló ez a két történet. A fekete kutyák nem kevésbé értékesek. Csak kevésbé feltűnőek.

A gyümölcsrost nem kevésbé értékes. Csak kevésbé kész.

Az upcycling számomra nem technológia, hanem figyelem. Annak a gyakorlata, hogy nem fordítom el a fejem attól, ami nem tökéletesen csomagolt, nem látványos, nem azonnal „eladható”.

A végén mindig ugyanoda jutok

Sanyi megtanított a minőségre.
Gyuri megtanított a megbecsülésre.

Amikor fenntartható kutyakekszet készítünk, valójában arról döntünk, mit tekintünk hulladéknak – és mit tekintünk értéknek.

A kutyáim nem a fenntarthatóságért rajonganak.

Sanyi csak azt szeretné, hogy ne fájjon a hasa.
Gyuri csak azt szeretné, hogy soha többé ne kelljen éheznie.

Én pedig azt szeretném, hogy amit egyszer értékként hoztunk létre, az ne végezze észrevétlenül a háttérben.

Talán ezért fontos nekem az upcycling.

Mert néha a legnagyobb értékek azok, amelyeket első pillantásra nem veszünk észre.